2015. július 10., péntek

Örömfutás

Hajlamos vagyok feladni. Ez nagyon jellemző rám. Amint meg kellene erőltetnem magam, kilépni a komfortzónámból, inkább visszavonulok. (Ha az órákon jelentkezem, de a szavamba vágnak, inkább visszavonulót fújok és csendben maradok.)

Így volt ez az életem összes terén, körülbelül idáig...

Aztán jött a FUTÁS!

Úgy éreztem, hogy végre szabad vagyok, feszegethetem a határaimat (egészen addig, amíg le nem előzött vagy szembe nem jött egy másik futó). Azzal az erőfeszítéssel, amit mindennap megteszek, amikor fél 6-kor felkelek, felöltözöm, és elindulok a Hajógyári-szigetre futni.

Engem már az is megelégedéssel töltött el, hogy nem adom fel, hogy hiába dől rólam a víz és alig kapok levegőt és mindegy hányszor állok le sétálni, de legalább végigcsinálom azt az egy sziget-kört minden áldott nap (~3,8 km).

De mostanában ez már nem volt elég. Többet akarok! Fejlődni akarok! Jobb akarok lenni! Hosszabb távot futni, sétálás, lihegés nélkül.

Éppen ezért, pár napja alászálltam az internet bugyraiba, hogy megtudjam, hogyan is kell _jól_ futni. Persze korábban is érdeklődtem ez iránt, de leragadtam a légzés és a megfelelő felszerelés szintjén.

Most viszont kaptam egy tanácsot (ez jobban hangzik, mint az, hogy olvastam egy blogon), hogy szarjam le, milyen gyorsan futok. Fussak lassan, amikor még nem lihegek, hosszan tartóan. "Ja csak ennyi? Könnyű azt mondani, már néhány száz méter után elkezdek lihegni..." volt az első reakcióm, aztán mégis megpróbálkoztam vele. Tegnap.

Nem futottam szépen, nem futottam gyorsan, de haladtam, rendületlenül. Akár még beszélgetni is tudtam volna. Ebben a tempóban eljutottam egész 1 kilométerig! Amikor hallottam a voice coach-ot, hogy bemondja: " one kilometer..." úgy megörültem neki, hogy le is álltam sétálni. Ennek ellenére éreztem, hogy van még bennem/a lábamban pár száz méter.

Éppen ezért, amikor ma meghallottam, hogy "one kilometer...", nem álltam meg (egyébként azt is mondta, hogy "7 miutes, 5 seconds...", szóval ennyi alatt futottam az első kilométert). Futottam tovább. Éreztem, ahogy az endorfin áramlik a szervezetemben, egyre jobban éreztem magam. Amikor elszaladt velem a ló és gyorsabban futottam volna, visszafogtam magam.

Egészen addig, amíg be nem mondta a voice coach, hogy " two kilometers... 14 minutes 35 seconds...". Tudtam, hogy hol tartok, a szokásos körömben, hogy körülbelül it szokta ugyanezt bemondani minden nap a telefonom, de hihetetlen volt számomra. Persze ekkor megint annyira megörültem a teljesítményemnek, hogy leálltam és sétáltam tovább. Utána nem is tudtam visszarázódni rendesen a ritmusba.

Én, aki világéletében utált futni (nálam jobban talán csak Dorci utálta), most lefutottam két kilométert, pihenő, sétálás nélkül. Akár indulhatnék a Minicittán is! (talán fogok is, vagy ki tudja, akkorra mekkora távnál tartok majd)

A következő célom, hogy egyvégtében körbefussam a szigetet. Aztán ráérek majd a sebességgel is foglalkozni. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése