A legtöbb huszonévesnek, mire eléri ezt kort van egy stabil baráti köre, akikkel találkozik és szórakozik. Én viszont úgy érzem, nagyon elcsesztem valamit eddigi életem során, mert Medve uramon kívűl egyetlen barátom van. Vele még a gimiben ismerkedtünk meg és mondhatni saját klikkünk volt, nem nagyon barátkoztunk másokkal.
Ő az egyetlen ember, akinek elmondom minden bánatom-örömöm. Amikor pedig már ezt az egy embert sem tudom szórakoztatni, rám tör a gondolat, hogy unalmas vagyok. Emiatt szörnyen kiszolgáltatottnak és helyettesíthetőnek érzem magam. Tehetetlen vagyok és nem akarok szánalmasnak tűnni, tehát inkább nem mondok neki semmit.
Nem féltékeny vagyok, csak nagyon félek. Félek hogy, ha túl gyakran vagyok valakivel, akkor rámun. Emiatt pedig méginkább bezárkózom, és neki sem mondok el mindent, vagyis inkább nem untatom a hülyeségeimmel.
Tisztában vagyok vele, hogy ennél már nem lehetnék szánalmasabb, de mégis hol találhatnék ennyi idősen barátokat? Ha így mennek a dolgok, kénytelen leszek kitalálni egy képzeletbeli barátot magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése